Behunyni szemed és hallgatni lomha locsogást.
Beleborzongva bomló napsugárba, friss illatba, széllökésbe.
Kelletni, kéretni, érezni utat és irányt.
Tudni testemet,
tenni végeláthatatlan sóhajod
mély dobozokba.
Elfutni ziháló erdőkbe,
sűrű levegőt tömni tüdőbe.
Mint szívből a vér, úgy pumpálódsz messze
lényem lényegétől.
Dobozaidat tornyokba szedve élem
nagyvárosi életem köztük.
Tűnni el, szmogos levegőket préselni ki
hörgőimből.
Városomat elhagyom.
Tornyaid mögöttem.
Kartonok friss illata
lomhán leng körül.
Majd elvész.

Pőre angyalok.
Dideregve ùszó, nyúzott,
nyálkás lelkem
elébük lép.
Egymagában szopogatja
a lerágott csontokat a kövön,
kérdésre tisztán felelve
gőgicsél.
Dőre angyalok;
magára hagyták szívemet,
bízva jószándékú istenek kegyében.
Kuporog és bőg
a lény, mely belőlem fakadt;
Körbeállnak,
nem érintenek
gőgös angyalok.
Aki közülük maradt.